Kötcse a Külső-Somogyi dombság északkeleti részén a Balatonföldvár–Andocsi-hát magaslati nyúlványán helyezkedik el egy festői völgyben. Legmagasabb pontja a Csillagó, 314 m, közelében található a 317 m magas Almán-tető, amely Somogy megye legmagasabban fekvő helye. A Szólád–Nagytoldi-völgy süllyedékében elhelyezkedő völgyközösség tagja Balatonszárszó, Őszöd, Szólád, Teleki és Nagycsepely társaságában. A község a Balaton irányában nyitott, 9 kilométer hosszú bekötőút vezet Balatonszárszóra, illetve az M7-es autópályához.
Lakóinak száma 553 (2006. október 31-i adat). A község összterülete 1807 hektár, ebből belterület 187 hektár. A fő megélhetési forrás a mezőgazdaság, a szőlőművelés-bortermelés. Sok kisebb-nagyobb szőlőbirtok található a faluban.
A mezőgazdasági területeket családi vállalkozások által működtetett gazdaságok művelik.
Körjegyzőség és polgármesteri hivatal székel a községben, van óvodája, művelődési háza, orvosi rendelője. A község lakosainak nagy része, kb. 220 lélek evangélikus, de számos katolikus és református is él a településen. Az újonnan betelepülők nagy része felekezet nélküli, vagy vallását nem gyakorló személy. Temploma van az evangélikusoknak és a katolikusoknak, imaháza a reformátusoknak. A 19. században kiterjedt zsidó közösség is lakta a falut, mintegy 35 család, zsidó imaházzal, temetővel, kultikus fürdővel. Közösségük az 1880-as évektől kezdve folyamatosan elvándorolt, s az egyházközösség a századforduló után felbomlott.
Kötcse Árpád-kori eredetű település, első említése egy 1229-es pannonhalmi összeírásban olvasható. A török hódoltság éveiben majdnem teljesen elpusztult, telepítése az 1700-as évek elején kezdődött meg. A dörgicsei és kisjenei Antal (Antall) család telepítő akcióinak keretében 1730-tól evangélikus és református, nagyrészt hesseni eredetű német családok érkeztek Kötcsére. A telepesek zöme először a tolnai és a baranyai német falvakban telepedett le, s hosszabb-rövidebb itt tartózkodás után ezekről a „primer” lakóhelyekről vándorolt tovább Kötcsére. (Kötcse tehát a telepítési szakirodalom szerint „szekunder” település.)
A betelepülők zöme északkelet-hesseni volt (keleti frankok), kisebb számuk dél-hesseni a Darmstadtól délre fekvő részekről, a klein-umstadti kerületből. A bevándorlás még sok német területről történt illetve történhetett, úgymint a Rajna nyugati partján fekvő Pfalzból, sőt valószínűleg Elzász-Lotaringiából is. Vannak adatatok arra vonatkozóan is, hogy Kötcse betelepülése egy magyarországi belső migráció következménye is lehetett. Szórványosan olyan családok is megjelennek a 18. század közepétől, akik a Batthyány-család rohonci, szalónaki vagy németújvári uradalmaiból jönnek. Az első érkezők 1730 kora tavaszán már néhány magyar családot is itt találnak, amelyek a környező községekből és feltehetően a dörgicsei Antal-birtokról költöztek ide. A betelepülő németség megalapította az evangélikus egyházközösséget.
Fő feladatuk az erdők kiirtása lett, az irtásföldeken a szőlőművelés és a dohánytermelés vált uralkodó termelési formává. Az 1760-as 70-es években a térképészeti adatok szerint már mintegy 900 katasztrális holdnyi szőlőterületet találunk a község területén. A szőlőművelés mint „húzóágazat” a dél-hesseni kisebbségi csoport dominanciájára enged következtetni mind gazdasági, mind politikai, mind kultikus területen a feltehetően többségi északkelet-hesseni csoporttal szemben.
A szőlőművelés tudománya ugyanis a dél-hesseniek csoportjához köthető, hiszen kiterjedt szőlőművelés – a 18. századi németországi klimatikus viszonyokat ismerve – csupán a Rajnához közelebb eső, melegebb éghajlatú dél-hesseni területeken folyt, valamint a Rajna nyugati partján fekvő Pfalzban. A falu társadalmi rétegződésében a dél-hesseniek vannak felül, ők az elsők, akik, ha jogilag nem is, de gyakorlatilag kiemelkednek a jobbágyi sorból. A bortermelésből származó jóval átlag feletti jövedelem, a pénz felhalmozódása, lehetővé teszi számukra a pénzbeli robotmegváltást.
A robotkötelezettség alóli felszabadulás a szabadidő jelentős megnövekedéséhez vezet. A gazdagodó réteg még jobban beleveti magát a piacra termelő gazdálkodásba, szőlőbirtokainak művelését is sok esetben a falu elszegényedő családjaira, a zsellérekre bízza. A vezető szőlőművelő családok – valamennyi egésztelkes jobbágy – áttérnek az intenzív árutermelő gazdálkodásra, ami még nagyobb pénzfelhalmozódást eredményez. A jelentős anyagi erő az egyházi élet szervezésében is megjelenik.
Megtelepedésük után hamarosan építenek egy fatemplomot a jelenlegi Magyar utca középső szakaszán. Harangot a dél-hesseni, pontosabban groß-bieberaui, Storck Konrád vesz a gyülekezetnek. Saját pénzből – a gyülekezet historia domusa meg is jegyzi, hogy Storck „vagyonos ember”. Mestersége molnár, Groß-Bieberauban nagy malmot hagyott hátra, hogy szerencsét próbáljon az új világnak számító Magyarországon. A fatemplomot 1745 decemberében a katolikusok elveszik, visszaállítják benne a római katolikus liturgiát. Ijedtségnek, vagy valamiféle megfélemlítettségnek nincs jele, pár éven belül építenek egy „oskolaházat” a jelenlegi templomdomb északi részén, ugyancsak fából; öt ablakot metszenek rá, s bár tiltva van, istentiszteleteket is tartanak benne. A Padányi Biró Márton veszprémi püspök által vezetett ellenreformációs mozgalom egyre erősödik, éberen figyeli mozgalmukat, az andocsi ferences barátok mindent nyilvántartanak, ami a kötcsei oskolaházban történik, anyakönyvezés nincs, mindent a karádi plébánián kell bejegyeztetni, születést, halálozást, házasságkötést.
A kötcsei gyülekezet rengeteg pénzt áldoz arra, hogy igazi, szervezett egyházközössége legyen, kőtemplommal, valódi lelkipásztorral és tanítóval (ilyenek évekig nem voltak, a gyülekezet valószínűleg alkalmi licenciátusokkal oldotta meg a protestáns lelki gondozás feladatát). A gyülekezeti levéltárban számos irat bizonyítja ezt a jámbor igyekezetet. 1774. április 19-ei keltezésű az a kérvény, amit a falu földesurai írnak alá, három Antal-családfő, János, Lajos és György, valamint Berzsenyi János. A levélben hivatkoznak az uralkodónő, Mária Terézia bölcs belátására, hogy engedélyezze a kötcsei egyház dolgainak rendbetételét. Nem volt olcsó mulatság, de Bécsben ágenst is megbíznak azzal, hogy Mária Terézia környezetében, a bécsi udvarban képviselje a gyülekezet folyamodványát: templomépítés engedélyezése, pap, tanító, szabad vallásgyakorlat. Az ügy még sokáig egy helyben áll, s II. József türelmi rendeletének kibocsátása után sem mennek simán a dolgok. Bár engedélyezik a templom felépítését, a helyi protestánsellenes környezet ellenállása miatt csak 1797-ben láthatnak hozzá az építkezéshez. Hogy aztán a 1798 őszére rekordgyorsasággal fel is építsék azt.
Honnan a sok pénz? A helyi földesurak, az Antal-családba benősült családok, az Ányosok, Berzsenyiek, Bókák, Soósok – akkor már nem kondomínium, hanem komposszesszió formájában működik az Antalok egykori egységes, Dörgicse-központú birodalma – területet adnak a három felekezetnek, s sok pénzt is, de a költségek javát a gyülekezet állja. A fehérvári német építész, Frantz Feigs, aki a copf stílusú templomot bécsi mintára megtervezi, és az építkezést felügyeli, valóságos vagyont kap a munkáért, 1510 forintot és 20 akó bort. Ezen kívül a két pallérral, valamit Boss ácsmesterrel együtt teljes ellátást, amíg az építkezés tart. A borkereskedelem egész Európában virágzik, a bor ára a többi árucikkhez képest nagyon magas, egészen mást jelent, mint manapság. 1798. november 21-én elérkezik a várva várt nap, felavatják a templomot. A szertartás két nyelven folyik, Nagy István szuperintendens végzi a szentelést, Bognár (Bogner) Mihály felsőnánai lelkész németül prédikál, a gyülekezet lelkésze, Kis János, verseket mond magyarul, úrvacsorát Horváth József döröcskei lelkész oszt. „Amit Isten segítségével kezdtek, el is végeztetett.” A mai ünnep - a kerbájt - elindul több, mint két évszázados útjára.
Az ünnepet minden évben november 21.-éhez közelebb eső szombaton rendezi meg a gyülekezet. Minden, ami az ünnepségen elhangzik, s ami történik, az a fent vázolt mintegy két évszázados küzdelemnek állít emléket.
