A kerbájt egy elmagyarosodott német kifejezés. Eredeti hangalakja Kirchweihtag, amelynek jelentése az, hogy „a templomfelszentelés napja”. A Kerbájt tehát nem más, mint egy evangélikus Erzsébet-napi búcsú, amely Kötcsén számos érdekes szokáselemmel van át meg átszőve.
A mintegy hatvan évvel ezelőtt még érvényes eredeti szokásrend szerint a főünnep mindig november 21-re esett. Akkoriban az ünnep három napig tartott, volt kezdőestéje, első napja, másnapja, s még másnapjának éjszakája is. Az egészen régi időkben, valamikor még a 19. század végén – az utóbbi negyven évben rögzített visszaemlékezések szerint – egy teljes hétig tartott. Régen a faluban ilyenkor megállt az élet, az 1960-as években például még rövidített órákkal folyt a tanítás, volt délelőtti és délutáni istentisztelet, s az ünnep első napján a délutáni istentisztelet után került sor az ünnepi felvonulásra az evangélikus parókia udvarán, helyi kifejezéssel a „placcon”. Teljesen mindegy, hogy éppen kedd volt, vagy csütörtök.
Az első napi felvonulást sajátos szertartás vezette be az ünnep előestéjén, tehát november 20-án. A lányok és a legények a Gazdakör (ma kultúrház) tánctermében gyülekeztek. A legények kalapjára rozmaring és valamilyen piros virág volt erősítve, a lányok rozmaringszálat tartottak a kezükben. A Gazdakörből zeneszó mellett egy olyan házhoz vonultak, amelynek földes padlózatú szobájában egy borral színültig töltött és ledugaszolt borospalack feküdt. A palackot ugyanez az ünneplő csoport az előző év kerbájtjának második éjszakáján ásta el ezen a helyen.
A szoba mennyezetének gerendájába akkor egy szeget ütöttek, a szegre egy csoroszlyát akasztottak. Az elsőlegény vagy a másodiklegény (így hívják az ünnepet szervező és a menetet vezető legényeket) elvágta a csoroszlyát felfüggesztő zsineget, a csoroszlya rázuhant egy pontra, itt lyukat ástak, amelybe eltemették a ledugaszolt palackot. Most, tehát egy évvel később, ugyanez a szertartás ismétlődik meg, csak fordított irányban, egy rövid bevezető rigmus elmondása után most nem elássák, hanem kiássák az üveget. Miután ez megtörtént, zeneszóval visszamennek a Gazdakörbe, egy-két órát táncolnak, majd véget vetnek a mulatságnak.
Másnap következik a fő esemény, a délutáni felvonulás. Ugyancsak a Gazdakör a kiindulási pont; rezesbanda zenéje mellett vonulnak végig a falun egészen a parókia udvaráig, ahol nagy tömeg várja őket. Az udvar közepén egy homokkal leszórt, mintegy 12 méter átmérőjű kör, a „placc”, amelyen az események zajlanak. A két vezető legény felváltva elmondja a templomépítés történetét, hosszasan méltatja az ősök tiszteletének fontosságát, ecseteli a templom létezésének előnyeit, s fogadalmat tesz, hogy az ünnepet mindig meg fogják tartani.
A körülbelül 1880-as években keletkezett verset három részletben adják elő, úgy hogy szüneteket tartanak, s a szünetekben zeneszó mellett mindig három kört tesznek a szakrális jelentőségű körben. Amikor a versmondást befejezték, a két vezető az elő este kiásott palackból a megjelent vezető személyiségeket kínálja: a lelkészt, a pesbitérium tagjait, községi öregbírót, a jegyzőt, a tanítót és a meghívott reprezentatív vendégeket. A többiek eközben a placcon táncolnak. (Hogy ki kivel, annak régen nagy jelentősége volt: ha egy legény egy lánnyal a placcon kerbájtkor táncolt, akkor azt többnyire feleségül is vette.) A tánc befejezése után a e menet elvonul a Gazdakörbe, s megkezdődik a 23-a hajnaláig tartó mulatság. Majd minden kezdődik elölről, szeg, zsineg, csoroszlya, s egy nagyon szomorú kollektív búcsúvétel a kerbájti mulatságtól.
Az 1960-as évek elején mindez még így volt. Az idők azóta változtak, s vele együtt az ünnep is. A kerbájt több mint negyven éve már nem november 21-én van, hanem a november 21-hez legközelebb eső szombaton (2006-ban történetesen november 18-án), az időpont nem délután 3 óra, hanem délelőtt 11 után, a placcra nemcsak legények és lányok, hanem idősebb házas emberek, házaspárok is vonulnak, sőt ezek vannak többen, miután a faluban a fiatalok száma csekély. Az 1998-as 200 éves jubileum óta van ez így, amikor az ünnep nagy országos, sőt nemzetközi figyelmet kapott a sajtóban. A 200 éves jubileum napján fordult elő először, hogy az idősebb generációk is vonultak. Azóta ez a szokás folyamatos. A felvonulók jelentős része nem is helybéli már, hanem úgynevezett „elszármazott”, a pécsi, kaposvári, fehérvári, szárszói, budapesti, siófoki, s ki tudja még milyen „kolóniák” tagjai.
A formaságok és a tartalmi elemek azonban a régiek. Az ünnep, valami Isteni csoda folytán, túlélte az évszázadokat, s sok tekintetben vonzóbb külsőségek között, s a régi elkötelezettség érzésétől állandóan megerősítve halad tovább, szemben az árral, immáron a 21. század egyre erősödő globalizációs áramlatával szemben is. Hogy a nagyközönség is láthassa, a rendezők a borkiásás csoroszlyás kezdőesti jelenetét kihozták a placcra, s a versmondások előtt a legények végigjátsszák az egész folyamatot. A rendezők beillesztették az ünnepbe a magyaroszági németek népi himnuszát (az ősökre való tekintettel), s a Szózatot, amely a hazához való hűség zenei jelképe.
A kerbájt ősi, mágikus elemeket tartalmaz, az evangélikus egyház erre a szokásrendszerre építette rá a templomfelszentelés hálaadási szertartását. A mágikus elemek a termékenység biztosításának szertartásai közül valók, amelyek legalább olyan idősek, mint az első emberi társadalmak. A rozmaring, a piros virág, az alma, a lefojtott és felszabadított bor mind a termékenységi rítusok köréhez kapcsolhatók, az utánzásos és a kapcsolati mágia legkülönbözőbb variációiban. A kerbájt – ebben a speciális vonulásos formájában – német szokás, a magyaroszági németek néprajzának szerves tartozéka. Wild Katalin néprajztudós a nyolcvanas években négy megye, Baranya, Tolna, Somogy és Bács-Kiskun kerbájti szokásait vizsgálta, s 50 helyen talált a kötcseihez hasonló még létező, vagy valaha létezett, szertartásokat. (A németek 1946-os kitelepítése miatt nagyon sok helyen megszűntek ezek az ünnepek.) A kötcsei kerbájt a vonulás körkörös zártságánál fogva leginkább a hidasi (Baranya megye) egykor létező felvonuláshoz hasonlít. Az ünnepkör Németországból származik, hasonlóképpen a germán törzsi hagyományok folytatása, a betelepülő ősök hozták magukkal a 18. században. Északkelet-Hessen, ahonnan a kötcseiek nagy része származik, valaha nagyon gazdag volt ezekben az ünnepi megnyilvánulásokban. A degenfeldi grófság, vagy még korábbi nevén a Huttischer Grund, ez a Fuldától délre eső terület valaha ünnepi rendezvények tucatjainak volt a helyszíne. Jelenleg a kerbájt ezen a vidéken már csak a történelmi forrásokban létezik, a helyiek az emlékét is elfelejtették.
Azok, akiket érdekelnek ezek a különleges, régi dolgok, látogassanak el Kötcsére és tekintsék meg a felvonulást. A rendezők úgy gondolják, hogy – miután ez az esemény az európai kultúrtörténelem komoly értéke – kár lenne „titokban tartani”, elzárni a világ közvéleménye elől, s csupán helyi ügyként kezelni. Az ünnephez persze méltatlan lenne az is, ha azt idegenforgalmi programként kezelnénk, ezért szigorúan tartjuk magunkat az ősi szövegekhez, s az évszázadok óta kialakult szertartáselemekhez.
