Részlet Bassola Zoltán 1960-ban írt visszaemlékezéséből.
Megjelent: Bassola Zoltán: Ki voltam … Egy kultuszminisztériumi államtitkár vallomásai. Országos Pedagógiai Könyvtár és múzeum. Budapest, 1998. első fejezetében 10-12. oldalon
A központ szerepét - ahogy gyermekszemmel láttam - kétségtelenül a parókia töltötte be. Hozzánk ui. nemcsak egyes családok látogattak el, hanem évenként egy alkalommal az egész falu felvonult! Ez a nevezetes esemény, amelyet hosszú ideig tartó készülődés előzött meg, a "kerbájt" volt.
Tudnunk kell, hogy Kötcse sváb település. Amikor nagybátyámat az 1870-es években lelkésszé választották, vasárnaponként még éveken keresztül váltakozva hol németül, hol magyarul kellett prédikálnia. Az elmagyarosodás akkor már ugyan folyamatban volt, de az idősebb korosztályok még ragaszkodtak az anyanyelven végbemenő istentisztelethez. Csak a 90-es évek folyamán tértek át a magyar nyelv szinte kizárólagos használatára. Az én gyermekkoromban már csak a legidősebb emberek tudtak németül, de már ők is, egymás között is, kizárólag magyarul beszéltek. A nevek azonban, mint pl. Weibel, Gutann, Harmann, Lohr, Treffer stb. még a német eredet mellett tanúskodtak. Csodálatos dolog, hogyan tudhatta nyelvét ez a Somogyba benyúló német település a magyar falvak, mint Szólád, Karád, Csepel stb. tőszomszédságában, sőt közéjük beágyazva, ilyen sokáig megőrizni!
A magával hozott népszokások közül azonban több túlélte az anyanyelvet. Ilyen német eredetű szokás volt a búcsú hagyománya is, amelynek nevét a német "Kirchweih"-ből a kötcseiek "kerbájt"-ra egyszerűsítették.
Mielőtt a nagy nap felvirradt volna, már megindult a készülődés. A "legények" néhány kocsi anyagot, homokot hordtak udvarunkra, kör alakban szétszórták, azután gondosan ledöngölték. A kerbájt napján azután ünneplő ruhába öltözve felvonult a parókiára a falu apraja-nagyja. Elől jöttek a legények, kalapjuk rozmarin-ággal körülfonva, kezükben ugyancsak rozmarinnal díszített borosüveg. Ezeket az üvegeket új borral töltve még az előző év kerbájt napján ásták el a legidősebb legény házának ünneplő, utcai szobájában. (Akkoriban falun még híre-hamva sem volt a padlónak - a falusi házak szobái keményre döngölt agyagból voltak.) A cigánybanda kíséretével éneklő legények köralakban felálltak s azután életkor szerinti sorrendben, egy-egy strófával méltatták a nap jelentőségét. A legidősebb valahogyan így kezdte: "Amikor a mi őseink ezt a szentegyházat emelték..." A vers végén odakiáltott a cigánynak: "Húzd rá cigány!" A kocabanda tust húzott, azután következett a második legény rigmusa és így tovább. Amíg a verselés tartott, borral kínálgatták a közönséget, a verselés végeztével pedig ki-ki választottjával táncra perdült az udvar döngölt részén. Így kezdődött a kerbájt ünnepe.
(Egyik féltve őrzött fényképemen jól látható, amint székre állítva, a ház eresze alól tágra nyílt szemekkel nézem - a hatalmas segédjegyző árnyékában - egyik ilyen ünnepség lefolyását.)
Este a helybeli "intelligencia" volt hivatalos hozzánk s ilyenkor a cigány sem maradt soha el. Több fényképfelvétel tanúskodik róla, hogy a hangulat eléggé emelkedett lehetett. Az egyiken például az látható, hogy a hangszereket a helyi notabilitások vették át a cigányoktól: a jegyző a cimbalmot üti, Kiss Ödön földbirtokos a hegedűt szorítja álla alá, Dervalics, a "mester" - így hívták a katolikus tanítót - a brácsát kezeli, Szabó Aladár, a hatalmas testű segédjegyző pedig a bőgőt nyekergeti. Még az én kis játék kürtöm is szerephez jutott az együttesben. Teöke Andor bácsi, a felvételek készítője, guggol vele a többiek között. Én ezen, s az ehhez hasonló képeken meglehetősen megilletődve figyelem az eseményeket.
Ilyenkor mindenki ott volt nálunk, aki az értelmiséghez tartozott. A két evangélikus tanító, a katolikus mester, a jegyzőék, Bachtné, a postamesternő leányával, Bíró Gézáék, amolyan kurtanemesi kúria birtokosai, Kiss Ödönék, Rumbachné, a gazdag földbirtokosnő, aki az egész falu osztatlan megbotránkozására Virzsínia-szivart szívott. Roboz Amália néni, a kaposvári híres ellenzéki újságíró, Roboz István húga, a Csepinszky-fiúk, akkor még egyetemi hallgatók, s a mi vidéki vagy pesti vendégeink. Mert ritkán múlt el a kerbájt úgy, hogy néhány rokon le ne ruccant volna.
A hatalmas vendégsereg ellátása, a háziasszonyi és házigazdai teendők elvégzése nagy munkát jelenthetett Berta néni és Vilmos bácsi számára. Ők azonban - úgy látszik ezen a téren is nagyszerűen megállták a helyüket, mert a kerbájt lebonyolítása - mint a parókia egyik természetes funkciója - évről-évre közmegelégedésre megismétlődött.